15 éves, önmagát keresgélő kamaszlány voltam, amikor bekerültem egy csoportba, ahol látássérült fiatalokkal tanultam gitározni. Eleinte nem egészen tudtam, mit is kezdjek a helyzettel. Némi távolságtartással jártam el a szombat délelőtti órákra. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre nagyobb kedvvel mentem, az órák baráti találkozókká lettek, jókat beszélgettünk. Ennek ellenére egy ideig nem szívesen hoztam nyilvánosságra a gimnáziumban, hogy milyen társaságba csöppentem. Aztán a fenntartások végképp eltűntek. Itt leltem rá drága barátnőmre, akivel hosszú éveken át mindent, de mindent megosztottunk egymással, és a többiekről is kiderült, hogy hihetetlen humorérzékkel, akarattal, vagánysággal megáldott emberek. Tőlük tudtam meg, hogy az Ember, aki nem lát, villámgyorsan tanul tájékozódni, egyedül tölt a kancsóból a poharába, programozó szakra járhat az egyetemen, tud nevetni azon, hogy a buszmegállóban egy lámpaoszloptól kérdezte meg, hányas busz jön, át tud mászni a kerítésen, szeret mulatni, fesztiválokra járni, úszni, tábortűz körül ülni, gyermeket nevelni, főzni, és még hosszan-hosszan sorolhatnám.
Évek múltán egy közös tábor alkalmával a fiúk külön ülve nevetgéltek valamin, majd megkérdezték a melltartóméretemet. És akkor döbbentem rá, hogy ők így nézik a lányokat! Soha nem gondoltam volna erre! Mint ahogy az előbb felsoroltakra sem, ha nem ismerem meg őket. „Csak” vakok maradtak volna, akiket át kell kísérni a zebrán.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy nem elég a segítségnyújtás, hanem ennél tovább kell mennünk. Beszélgetni, megismerni, értékeket felderíteni. És persze ugyanez vonatkozik ép társainkra is. Figyeljünk egymásra! Nekem ez jut eszembe a Fehér Bot Napjáról.
cikkkért könet: Vincze Juditnak
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése